Oblivion. Planeta uitată

2077: După o invazie extraterestră (a unei rase numită Scavengeri) care a avut loc cu șaizeci de ani mai devreme și care a distrus Luna și aproape a distrus Pământul, Jack Harper (Tom Cruise) este Tech 49, unul dintre ultimii oameni staționați pe planetă. El trăiește la mii de metri deasupra Pământului, alături de Victoria (Andrea Riseborough), ofițer de comunicații și în același timp iubita sa. Cei doi fac parte dintr-o operațiune de extragere a resurselor rămase ale planetei, în special apa. Se presupune că Jack și Victoria nu au nici o amintire din trecut, deoarece li s-a făcut o ștergere obligatorie a memoriei cu cinci ani în urmă. Ei sunt acum în contact cu civilizația terestră prin intermediul unei legături video cu comandantul lor, Sally (Melissa Leo). Peste două săptămâni trebuie să se alăture restului omenirii refugiate pe satelitul Titan. Jack suferă de vise repetate și flashback-uri din New York-ul de dinainte de invazie, vise cu o femeie necunoscută. Misiunea lui Jack este să repare dronele distruse de rămășițe ale armatei Scavengerilor. Dronele sunt mașini aeriene care cutreieră pentru a distruge rezistența extraterestră rămasă

esti filmek ma

Midnight Express (1978): Engem a Moroder zene vonzott ehhez a filmhez, mert Oszkárt is kapott rá, sajnos nem sokat nyomatták. Jó film volt, de nehéz egy ilyen témát objektíven értékelni, érdekes, hogy az ember aki átélte ezt a történetet, nagyon nem értett egyet a film látásmódjával és több ízben bocsánatot is kért érte. Az is érdekes, hogy a főszereplőnek milyen sorsa volt. Érdekes ez a James Dean típus és az átok rajtuk.

The Prince of Tides (1991): Hmm, egy kis romantikus filmre vágytam Streisanddal és hát nagyon nem az lett belőle, de fura, hogy mindig a férfinek kell megküzdenie a démonaival, hogy megszerezhesse a nőt. Azt hiszem, mostanában már inkább a fehér férfi és sztereotípiái tanmese kiváló példányaként jegyezhető ez a film, de ilyen szempontból megnézni egyszer okés.

The Play (Hra) (2019): Na ezt nem nagyon értettem, gondoltam adjunk egy cseh művészfilmnek egy esélyt, de sajnos a mondanivaló teljesen kimaradt számomra, hacsak nem az, hogy a művész élete nehéz, de a végén minden jóra fordul. Nem ajánlom, csak annak aki szereti a realizmust.

Days of Heaven (1978): Baromi szépen megcsinált film, látszik, hogy összetörte rendesen Malicket. Kicsit talán fölösleges a dráma belé, hepienddel is megállta volna a helyét.

Valkyrie (2008): Érdekes ez a történet, bár ismertem, azt hittem, hogy Rommelnek nagyobb szerepe volt benne, de a wiki szerint mégsem. Kellenek ilyen háborús filmek, talán az egyetlen dolog lesz, ami egy újabb világháborúba rohanó világot visszaránt majd a szakadék széléről, talán nem, de az tuti, hogy a következő világháborúban sokkal több lesz a civil áldozat, az évek során tökélyre fejlesztettük a gyilkolást.

Mulan (2020): Sajnálom, hogy megnéztem, baromi szar. Semmit nem értettek meg az eredeti rajzfilmből, vagy csak úgy gondolják, hogy a mostani emberek képtelenek megérteni azt ami naggyá tette Mulánt, a bátorsága. Helyette tettek csít meg feminizmust, de egyik sem működik, mert azért nem olyan egyszerű fogalmak ezek, mint amire a filmben futotta és ezért az egész értelmetlen katyvasz lesz. A legrosszabb Gyízni élőszereplős riméke egy csodáltos rajzfilmjüknek, ami nekem egyébként a kedvencem is.

Stand by Me (1986): Én Wilért választottam ezt a filmet, de másik főszereplő (River Phoenix) tragikusabb. Jó kis film, szeretem az egyszerű történeteket, kicsit meglepő, hogy ez is Stephen King, gondolom volt egy korszaka, amikor még nem szállt el annyira. Nekem ő mindig is a Rémkoppantók szerzője lesz. :) Teljesen nézhető, de ne számítsunk arra, hogy az univerzum nagyobb megmentési fokba került ettől a filmtől, mint előtte. Bizonyára nem értettem meg az összes apró utalást az amerikai mélypszichére, mostanában rendesen kételkedem abban is, hogy ilyesmi létezik.

Burn (2019): Na, ezt is lazításnak választottam, nem bonyolították túl, biztosan nézhettünk volna jobb filmet is, de már késő bánat. Egyébként számomra nem jött be annyira a főszereplő depressziójának a fonala, lehetett volna kicsit komolytalanabbra venni, újra kell nézzem a Született Gyilkosokat.

Breakthrough (2019): Ez az első film a listán amit azért választottam, mert ebben a hónapban lekerül a műsorról (a többi is ilyen ezután). Nem volt egy túl jó választás, arról szól, hogy történik egy csoda, amiről a hívő emberek azt mondják, hogy csoda és ezért meg kell ismerjük a történet apró részleteit, hogy higgyünk a csodában. Hát én sajnos nem hiszek. Annyi jó talán van benne, hogy a végén arról sem feledkezik meg, hogy az átlagos hívő biza rendesen irigykedik a csodára, ez egy szép húzás a rendezőtől (vagy az eredeti írótól, ugyanis a csodát megélő nő persze először könyvet írt, de úgy látszik, mostanában minden csodának legalább egy film is dukál, szépen hoz a konyhára az is).

Hemingway and Gellhorn (2012): Sajnos kicsi volt a költségvetés, pedig nagyon érdekes a téma és jók a színészek, de úgy tűnik, nem volt idő szép és okos jeleneteket kitalálni ebbe a filmbe, ezért egy óriási "vagány dolgok" Hemingway és Gellhorn kapcsolatából szemezgettek egy adagot. Ja és ahogy a fekete-fehér jeleneteket keverik a színesekkel nekem nagyon nem jött be és nem is igazán tudom mit akartak elérni vele, az ember érti, hogy vannak itt rendesen történelmi tények és a szereplők formálták is a történelmet, nem csak írtak róla. Azért érdemes megnézni.

Land of Hope (2018): Nyugis finn film, megint nem igazán tudom mi volt a mondanivaló, de nem olyan nagy baj. Nekem bejött. főként a finn beszéd dallama volt érdekes számomra.

CBGB (2013): A punk hőskoráról nagyon nehéz lehet egy ütős filmet összehozni, ez elég jó, ahhoz képest, hogy mennyi pénzből hozták össze, de remélem, más is fog majd foglalkozni ezzel a témával. Kár, hogy az anyagiakra rakták össze a film ívét, persze értem én, hogy a legtöbb ember életének az íve is erről szól, de lehetett volna lázadni egy kicsit jobban. Alan Rickman elég jó volt. Kicsit megihletett, punk játékot is kéne csinálni egyszer, de nem szájber és nem sztímet, hanem valami kalandot a hetvenes évek nyú jorkjában.

Indecent Proposal (1993): Hát igen, Demi Moore valamikor szép nő volt akit kellett mutogatni valami akármilyen filmben. Az a baj, hogy fogalmam sincs, hogy 93-ban még bárki komolyan tudta-e venni ezt az őszinte szerelem témát, ma már biztosan nem működne. Kihagyós, hacsak valaki nem a 90-es évek idealizmusából akar doktorálni.

Claire Darling (2018): Szeretem a francia filmeket, ez sajnos nem annyira jó, mert egy egyszerű történet bonyolult elmesélése, de az a baj, hogy a bonyolult módszer nem tesz semmit hozzá a történet bonyolításához és egy csomó kérdést is nyitva hagy, ráadásul megint az a bajom, hogy oké, nem zavarna hogy szerintem nincs üzenet, de akkor mire ez a sok katyvasz, inkább csak úgy tűnik, hogy húzza az időt a rendező. Persze lehet, hogy a könyvben van üzenet, csak nem tudták átadni a filmben. Meg persze, jobb adni mint kapni, mert a halállal úgyis minden megsemmisül. Ebben a filmben szó szerint is.

Hollywoodland (2006): Szeretem a neó-noárt, de ez a film is lehetett volna jobb, úgy érzem. Az persze nem segít, hogy bár nagyon érdekes az alaptörténet, nincs megoldása és hát a filmekben mégis azt szeretjük, ha van pont a végén, amit ők tettek, az nagyon nem illik oda. Azért érdemes megnézni és elgondolkodni, hogy én hogyan oldottam volna meg ezt a történetet. Sajnos nem tudom. Ugyanakkor megint a vágással van gondom, ha nem párhuzamos a múlt és a jelen, akkor ötletszerűnek tűnik a jelenetek sorrendje és ez nem nagyon működött számomra.