MIÉRT KÁROS A MESTERSÉGES NÉPESSÉGNÖVELÉS ÉS A MAI “CSALÁDPOLITIKA”?

A „családpolitika” a mai erdélyi és magyarországi közélet egyik legfontosabb témájává nőtte ki magát, a „demográfiai veszélyek” pedig most is, mint régebb, beindítják az emberek fantáziáját. Felkapta a média Kelemen Hunor nyilatkozatát is az idén szeptemberben megrendezett Demográfiai Csúcstalálkozóról, mert többen is úgy értelemezték, hogy dicsérően említi egy összehasonlításban a romániai abortusztilalom korszakának magas születésszámait . Attól függetlenül, hogy csupán egy statisztikáról van szó, úgy tűnik, a magyarországi kormány – és valószínűleg ennek hatására az RMDSZ – a születési számokat mesterséges ösztönző intézkedésekkel szeretné megnövelni térségünkben. Mivel a család és a családpolitika jól láthatóan “forró témává” vált, és sokan aggasztónak tartják az alacsony születési arányokat, megpróbálom röviden felvázolni, hogy szerintem a népességgyarapodás mesterséges növelése miért káros gazdasági szempontból. Nincs szándékomban kifejteni, miért imorális sokszor a retorika, ami ennek az ún. “családpolitikának” a hátterében áll, pedig arról is lehetne beszélni – reményeim szerint elegendőek a rideg és egyszerű gazdasági tények is.

Röviden megemlítem azt is, hogy nem ellenzem a családtámogatást és a gyerektámogatást – az eddigi formájukban. Az, hogy az állam támogatja a gyerekvállalást azért fontos, mert sokan (legtöbben?) mindenképpen fognak családot alapítani, és az állam egyszerűen csak csökkenti az ekörüli, óhatatlanul megjelenő egyéni és társadalmi bizonytalanságot, amelyre általában nem készülnek a fiatalok racionálisan, főleg a szegény családok esetében (valószínűleg sokaknak nincs fiatalon egy kidolgozott tervünk arra, hogy mikor lesz gyerekünk, mennyit kell félretenni rá stb.). Hasonlít ez az állami nyugdíjak esetéhez: sokan nem gondolnak eléggé előre ahhoz, hogy félretegyenek nyugdíjas korukra, így az állami nyugdíjak megelőzik az öregkori mélyszegénységet.Ezen felül viszont a “családpolitika” elsőrendű prioritássá tétele és az, hogy minden áron növelni akarjuk a népességet már egy teljesen más kérdés: az eddigi állami családtámogatás a jólét növeléséről és a bizonytalanságok eloszlatásáról szólt, nem a demográfiai bütykölgetésről és bűvészkedésről.


Elsősorban arról kell szót ejtenünk, hogy a mesterségesen megnövelt szaporulat jóval a potenciális szintje alá csökkenti az egy főre eső nemzeti jövedelmet. (Mesterséges népességnövelésnek tartom azt is, amikor olyan forrásokat von el az állam a gazdaságból, amelyeket más, termelékeny projektekre költött volna a magánszektor vagy maga az állam.) Az elemzésem a klasszikus Solow-modellre támaszkodik, de pontosan ugyanarra az eredményre jutunk összetettebb modellekkel – a lényeg az, hogy a mechanizmus, amit leírok, meglehetősen általános érvényű és rigorózus. Most egy kis türelmet kérek az olvasótól – elmagyarázom, hogyan működik a modell, amiből az is kiderül, hogy miért nevezem károsnak a mesterséges népességnövelést. Tételezzük fel, hogy a gazdaság tőke és munkaerő segítségével termeli a nemzeti jövedelmet, ezt a két “inputot” pedig a technológia minősége – a termelékenység – erősíti. Tételezzük fel azt is, hogy a nemzeti jövedelem növekszik, ha bármelyik inputhoz hozzáadunk: ha a munkaerőt és a tőkét is növeljük x-szeresére, a nemzeti jövedelem is x-szeresére növekszik, míg ha csak az egyik inputot növeljük x-szeresére, a jövedelem kevesebb, mint x-szeresére fog növekedni – és ha sokáig csak az egyiket növeljük, és a másikat nem, a jövedelem egyáltalán nem fog növekedni. Ez annyit jelent, hogy mind tőkére, mind munkaerőre szükség van a hatékony termeléshez. Ezek a feltételezések – és az is, hogy ilyen egyszerűen leírhatjuk a gazdasági termelés sajátosságait – meglehetősen valósághűek, sőt, általánosíthatóak is anélkül, hogy ez változtatna a következtetéseinken.

Hogyan növeljük a “nemzetek gazdagságát”? Amint mondtam, ha növeljük a tőke és a munkaerő mennyiségét, a nemzeti jövedelem ugyanolyan mértékben növekszik. Akkor – kiálthatnánk fel – világos: ha növekszik a népesség és vele a munkaerő, a nemzeti jövedelem is gyarapodni fog! Viszont van egy probléma:ha jólétre törekszünk , akkor nem a nemzeti jövedelmet, hanem annak az egy főre eső részét akarjuk növelni. Ebben az esetben viszont ki kell vonnunk a népességnövekedés arányát a jövedelem növekedési arányából, és máris megvan a baj: ugyan növeli a jövedelmet a munkaerő, de azt ki is kell vonnunk az egy főre eső nemzeti jövedelem növekedéséből, így sehova se jutunk vele.


És mi a helyzet a tőkével? A tőke mozgása a Solow-modell központi eleme – amint kiderül, a tőkének van a legfontosabb szerepe abban, hogy az egy főre eső tőkét és jövedelmet az ún. “nyugalmi állapotába” hozza – ami jelenthet stabil növekedést is. Ez a nyugalmi állapot a “tőke mozgástörvény-egyenletével” írható le, ami egészen egyszerűen annyit mond, hogy ma annyi tőkénk van, amennyit befektettünk a tegnap, plusz amennyi megmaradt a tegnapi termelés után (a termelés alatt mindig kopik a tőke, és cserélni kell). Ezt átalakítva egy főre eső mennyiségekre, kapunk egy egyenletet, amiből tisztán látszik, hogy a nyugalmi állapotbéli tőke per fő – és vele a jövedelem per fő – növekszik a megtakarítási rátával, és csökken a kopási aránnyal, valamint a népességnövekedési aránnyal. Mindezt teljesen intuitívan is el lehet magyarázni: ha többet takarítunk meg, többet fektetünk be, és több tőke lesz a jövőben, amellyel termelhetünk; ha gyorsabban kopik a tőke, hamarabb kell kicserélni olyan jövedelemmel, amelyet fogyasztásra vagy új tőkére költhettünk volna; és ha növekedik a népesség, a tőke per fő – és így a jövedelem per fő is – definíció szerint csökkenni fog, hiszen több a „fő”, amire „esnie kell” a jövedelemnek. A Solow-modell úttörő felfedezése az, amit már említettem, hogy hosszú távon csak a termelékenység növekedése vezethet az egy főre eső jövedelem gyarapodásához – ha csak a tőke és a munkaerő mozog, az mindig egy nyugalmi pont körül fog gravitálni.

Ez mind rendben van, de ez elmélet – az adatok mit mondanak? Azt szokás mondani, hogy a modellek definíció szerint rosszak, mert nagyon kevés elemet vesznek figyelembe – de a fontos csak az, hogy az ok-okozati összefüggések érvényesek legyenek, mert akkor ökonometriai elemzéssel is vizsgálni lehet a valóságalapukat. A Solow-modell szerencsére nagyon robusztus, ezért mindmáig a növekedési közgazdaságtan egyik alapvető eleme, és többen ellenőrizték predikcióit statisztikai adatokkal. Kiemelkedőek ezek közül Mankiw, Romer és Weil (MRW, 1992), Knight, Loayza és Villanueva (1993), vagy Barro és Sala-i-Martin (2004), de még nagyon sokan építették statisztikai elemzésüket erre a modellre, Solow-tól (1957) Robert Barro-n (1991) keresztül napjainkig, ők viszont nem mindig a népességnövekedés hatásaira koncentráltak, hanem inkább a termelékenység növekedésére. MRW például egy humán tőkével kiegészített modellt vizsgált, és szinte hajszálpontosan azokat a paramétereket adta ki elemzésük, amelyeket a modell jósolt – természetesen a népességnövekedés és a főre eső jövedelem közti negatív összefüggés is tisztán látszott. Knight, Loayza és Villanueva ugyanezt ismételték meg, több adattal és összetettebb statisztikai módszerekkel, szinte ugyanazokkal az eredményekkel – a népességnövekedés hatása továbbra is ugyanaz. Barro és Sala-i-Martin könyvükben már a növekedés okainak sokkal szélesebb spektrumát vizsgálják, de a negatív hatás itt is ugyanúgy megtalálható az empirikus kutatásukban.A történelemben volt már példa arra is, hogy ezeket a következtetéseket felhasználva egyes országok a népesség csökkentését tették fő célkitűzésüké: Kínáról van szó, ahol a „one child policy” bevezetésével (családonként nem lehetett több egy gyereknél) 1980-ban (többek között) a főre eső jövedelem gyorsabb növekedését kívánták elérni.


Lehet azzal érvelni, hogy sikerült, mert széles körben ismert Kína hihetetlen gazdasági teljesítménye – a főre eső jövedelem ott pont a 70-80-as években kezdett rohamosan nőni – és valóban van ennek alapja. Persze azt is meg kell említeni, hogy a kettő egyáltalán nem köthető össze abszolút mértékben. Egyrészt még nagyon sok más elem volt, ami hozzájárult a sikerükhöz, mint a fokozatos piaci liberalizáció, másrészt pedig a „one child policy-nak” sok szörnyű következménye is volt, mint főleg egyes vidéki településeken a lánygyerekek hírhedt „eltüntetése” – ha már egy gyerek volt megengedett, akkor fiúkat akartak, akik az akkori társadalmi viszonyok között sokkal olcsóbbak és jövedelmezőbbek voltak a szülők számára.

Persze vannak olyan fejlődési közgazdászok is, akik tagadják, hogy a népességnövekedés negatív hatással lenne a nyugalmi állapotbéli főre eső jövedelemre. Hasan (2002) például egy nagyon érdekes kutatásában komplex ökonometriai modellekkel próbálta vizsgálni a főre eső jövedelem és a népességgyarapodás közti kapcsolatot Bangladesben. Ő arra a következtetésre jutott, hogy ugyan a jövedelem növekedése negatív hatással van a népességnövekedésre, fordítva viszont már egy pozitív viszony figyelhető meg: a népességnövekedés erősíti a jövedelmeket és a termelékenységet, mert a nagyobb piacok ún. „hálózati hatásokat” hoznak létre – ha több az ember, gyorsabban terjednek az új ötletek, gondolatok és felfedezések, ami stimulálja az innovációt is. Eltekintve viszont attól, hogy ez a kutatás szembemegy a széles körben elfogadott gazdasági tényekkel, kicsit furcsának tűnik nekem, hogy egy szegény ország – vagy nem különösebben gazdag, Románia esetében – , ami az új technológiákat szinte kivétel nélkül külföldről szerzi, hogyan tudna arra támaszkodni hosszú távon, hogy egy külföldre vágyó, sokszor egyik napról a másikra élő dolgozói réteg úttörő felfedezéseket fog szolgáltatni a gazdaság számára.

Térjünk vissza a gyakorlati kérdésekre.Érthető, hogy miért káros a népességgyarapodás mesterséges növelése – csökkenti az egy főre eső jövedelmet, ami az utolsó dolog, amire az amúgy is szegény volt kommunista országoknak szükségük van – ez, gondolom, nem kérdéses. “Dehát a népesség rohamosan csökken úgy Magyarországon, mint Romániában! Ez így nem mehet tovább!”– mondhatná valaki. Inkább gondolkodjunk el azon, hogy mi az oka ennek a népességcsökkenésnek.

Első sorban az, hogy a kelet-európai gazdaságokban rosszul működnek az “intézmények” (tág értelemben – az állam, a piac, a bíróságok stb.), rossz az infrastruktúra és rosszak a gazdasági ösztönzők – így a munkaerő termelékenysége gyenge, és emiatt a munkabérek alacsonyak – vagy elvándorolnak azok, akik nem tudnának megélni itthoni bérekkel (vagy sokkal jobb megélhetésük lenne külföldön), vagy pedig nem engedhetik sokan meg maguknak, hogy gyereket vállaljanak. Másodsorban a romániai jövedelmek és vagyonok hangsúlyozottan egyenlőtlen eloszlása azt sejteti, hogy a dolgozó rétegek nagy része annyit sem kap, amennyit munkájának termelékenysége megindokolna – hacsak a leggazdagabb cégvezetők és közszereplők túlnyomó része valóban nem annyival termelékenyebb, mint amennyivel nagyobb a jövedelmük az átlagos dolgozónál (és ami sokszor offshore számlákon köt ki, utána pedig természetesen nem a román vagy magyar gazdaságot gyarapítja). Harmadrészt pedig azért, mert mindez, együtt azzal a radikális fundamentalizmussal, ami egyre gyakoribb a hazai közéletben, és aminek szerves része, hogy nyomást helyez a társadalom azokra a nőkre, akik nem szeretnének gyereket vállalni, vagy hogy betiltjuk az abortuszt (mint Lengyelországban), sokak számára teljesen “élhetetlen” környezetet teremt.

Akkor viszont mit tehetünk, ha a népesség növekedését szeretnénk elérni? Tegyük félre most a klímaváltozással kapcsolatos aggodalmakat – véleményem szerint azt a széndioxid-kibocsátás megadózásával és innovációval lehet megoldani. Nem véletlenül hangsúlyoztam kezdettől fogva azt, hogy a mesterséges népességnövekedés az, ami káros. Ha a gazdaság lendületben van (vagy épp nem iparosodott még, amint azt a legszegényebb országokban láthatjuk, de ez nem releváns Kelet-Európa szemszögéből), akkor a népesség nem fog kórosan csökkenni – még ha esik is, a csökkenés aránya “elviselhető” lesz (megjegyzés: a “lendület” számít, nem a gazdagság – Japán gazdag, mégis demográfiai problémákkal küzd, mert jelenleg csigalassúsággal nő a nemzeti jövedelme).Ha jobb megélhetés biztosítható az embereknek, többen fognak az itthonmaradás mellett dönteni, és többen engedhetik meg maguknak, hogy gyereket vállaljanak.


Ez pedig hogyan lehetséges? Tekintsünk vissza egy kicsit megint a Solow-modellre: az egy főre eső jövedelmet a termelékenység tudja növelni hosszú távon, így az lenne a legjobb, ha a hazai állami és magánszektorbéli intézményeket próbálnánk javítani, illetve finanszíroznánk a kutatást és az innovációt – egyszerűen arról van szó, hogy hogyan lehetne az új felfedezéseket bevezetni a hazai termelési folyamatokba. Természetesen ez nem ilyen egyszerű, és nem áll módomban itt a hazai termelékenység problémáját kivesézni, de fontos belátni, hogy ha nem vagyunk képesek a gazdaságot termelékenyebbé tenni, és emiatt hosszú távon csökken a népesség, akkor még mindig jobb, ha ráadásul nem próbáljuk a népességet felpumpálni az alacsonyabb egy főre eső jövedelem és a csökkenő jólét árán.

Egy-két fontosabb tisztáznivaló kérdés: egyesek úgy érvelnek, hogy amennyiben a népesség túlságosan gyorsan csökken, akkor a nyugdíjellátási arány (a dolgozók és nyugdíjasok aránya) túlságosan megnő, és a nyugdíjrendszer összeomlik – így muszáj növelni a népességet. Van két rossz hírem: ha a népesség ma kezd növekedni, annak hatása a nyugdíjrendszer szempontjából csak 18 év múlva kezd érezhetővé válni – addig a függőségi arány, tehát hogy hány embert kell minden dolgozónak eltartania, növekedni fog, mert a gyerekeket is nekik kell eltartaniuk, utána pedig hosszú ideig csak kevéssel fognak az új generációk hozzájárulni a nyugdíjakhoz, már csak azért is, mert karrierjük kezdetén jellemzően kezdő, gyengébben fizetett munkát kell vállalniuk, ahonnan viszonylag kevés adó és nyugdíjhozzájárulás folyhat be.A másik rossz hír pedig, hogy ha a népesség növekszik, az nem garancia arra, hogy az új generációk a jövőben hozzá is járulnak a nyugdíjalaphoz – hiszen ha csak a demográfiai problémák tüneteit kezeljük és nem az okaikat, akkor az új generációkból is rengetegen fognak elvándorolni, és nyilván nem itthon fognak adózni.


A nyugdíjrendszer problémájának megoldása véleményem szerint egy hangsúlyozottabb áttérés lenne a “fully funded” rendszerre – tehát (egyszerűsítve) arra, hogy a mai nyugdíjakat az állam nem ma beszedett adókból, hanem befektetett nyugdíj- hozzájárulásokból állja – de ez most mellékes.A másik tisztáznivaló kérdés, hogy szerintem a különféle “családpolitikák” egyik-másik támogatójának és kezdeményezőjének egyáltalán nem a gazdaság és a jólét jár a fejében, hanem olyan érvek, mint pl. hogy “a feketék/románok/muzulmánok/zsidók/stb. gyorsan szaporodnak, és mi nem maradhatunk el mögöttük”, vagy hogy “egy keresztény társadalom a családra épül”.


Viszont ha ez a helyzet, akkor mérlegelni kellene, hogy érdemes-e ilyen típusú (jó esetben) naiv célokért cserébe olyan, a jólét és a gazdaság fejlődése szempontjából ártalmas intézkedéseket hozni, mint a népességnövekedés mesterséges emelése, és hogy hosszú távon tényleg javítható-e így tartósan egy ország demográfiai helyzete. Véleményem szerint egy élhető országot kellene teremtenünk, nem egy olyant, ahol hangzatos elképzeléseket követve, a valós gazdasági törvényszerűségeket figyelemen kívül hagyva, hatalmas károkat okozunk az egész népességnek, hiszen végső soron nem emeljük, hanem lerontjuk az életszínvonalát.